Rendes bejegyzést írni még egy ideig nem lesz időm, ezért segítségül hívom Petri Györgyöt, ő mindig tudja, mit kell mondani.

Apokrif

Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább---
---"Megint Isten?"
---"Az hát, megint."
Sóhajt, nagyot húz és legyint:
---"Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom elött dugtok!
---de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól, mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben - de komolyan! - ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!"

Hallod, neked blogot kéne írnod, fetrengve röhögnék rajta! - mondja nekem, én meg egyből arra gondolok, hogy ehhez képest milyen kiábrándítóan sivár is a valóság. Mármint a blogom a valóságban.

Ha működne rendesen a kereső, akkor előtúrnám, hogy mióta szokott fájni a vállam. De mindig csak a bal, begyullad és átterjed lapockára, nyakra, mindenre. Már mozgatás nélkül is. Nem, nem erőltetem meg, nincs kényszertartásban és mégis. Múltkor már fájdalomcsillapítót is vettem be rá, pedig aki ismer, azt tudja, hogy az már a vég. Bár ha belegondolok, hogy legutóbb szteroidos fájdalomcsillapítóval is tömtek, hogy elmúljon a fájdalom, akkor annyira talán mégsem a sima gyógyszer a vég.

Közben meg csupa olyan dolog jár az eszemben, amiben igazából nem is hiszek. Pszichoszomatikus fájdalom, meg nagy súly a vállon, nyomja valami felelősség biztos, teher alatt a pálma meg ilyenek. De mit érdekel engem, csak múlna már el.

Mikor eldobom magam keresztben az ágyon, magzatpózba kuporodom és épp az élet nagy fájdalmain és kilátástalanságán akarok keseregni, akkor jön a macska és kiskifli pózba helyezkedik a hasamnál, és már alszik is. Olyankor azért azt érzem, hogy az egész világon ő szeret engem a legjobban. Bár azért anyuka is dobogós.

Nem először történik ilyen, szóval arra jutottam, hogy biztos bennem van a hiba. De valahányszor egy ismerős azt mondja, hogy jaj, menjünk már el fagyizni, akkor én arra vagyok felkészülve, hogy fagyizunk és mindenki a sajátját állja, nem fogja az utolsó pillanatban bejelenteni, hogy amúgy nála egyáltalán nincsen pénz, ugye meghívom. Persze, hogy meghívom, nem is csinálok ebből gondot, de mégis. Felnőtt emberek pedig amúgy is hordjanak maguknál pénzt - kivéve, amikor kifogytak belőle, nyilván. Ha pedig azt mondja, hogy meghívlak egy kávéra, akkor igazából előre tudhatnám, hogy szó sincs meghívásról, csak elhív egy kávéra. De egyébként teljesen feleslegesen lovagolok a szavakon. Szerintem már egy éve nem iszom kávét.

A felnőtté válás biztos jelei:

- Az asztalnál eszel, nem a szobádban
- Elolvasod a reklámújságokat. Nem a H&M-ét, hanem a Tesco-ét
- A virágaid már nem néhány hónapja, a többi kipusztulása után kapott cserepesek, hanem az évek óta meglevő növényeid szaporulata
- Már nem olyan üzeneteket hagysz anyukádnak, hogy "ha van ebéd, átmegyek holnap", hanem, hogy "csütörtöktől 15 forint a kifli a sparban"
- El sem tudod képzelni, hogy a nutellát magában egyed

Merjünk nagyot álmodni?

Utoljára akkor gondolkodtam el a lottózáson, amikor háromszáz millióra rúgott a várható főnyeremény. El is tűnődtem rajta, hogy mi mindenre költeném, volt tervben balatoni nyaraló meg felújítások, befektetésként lakások, rengeteg utazás és még sorolhatnám.

Micsoda vonzó, elképzelhetetlen összeg volt már az is, most viszont még annál is több, hát szinte kimondani sem lehet, nemhogy megnyerni. De már az álmodozás sem megy, belegondoltam azért újra, hogy mire menne el a pénz, és el is szomorodtam rögtön. Mert már nem nyaraló meg külföldi utazás jutott eszembe először, hanem az, hogy éppen csak növekedne kicsit az életszínvonalunk.

Mert persze anyukát elzavarnám rögtön nyugdíjba, ez nem is kérdéses, viszont azután? Talán jobb minőségű élelmiszereket vennénk és nem lenne lelkiismeret-furdalásunk ha márkásabb ruhákat veszünk. Elvinném anyukát a színházba is többször, a legjobb helyre szólna a bérletünk. De, azt hiszem ennyi. És ebből derül ki, hogy mekkora ma a szegénység: már álmodni sem merek semmi nagyot.

Még életemben nem kaptam májusfát, bár ez így panelban némiképp érthető is. Az is lehet aztán, hogy csak racionalizálom a dolgot, nyilván csak azért nem kaptam még egy óriási fallikus szimbólumot az ablakom elé, mert ez felénk nem szokás és egyébként is kert, nem más okból kifolyólag. Nyilván.

Tegnap találtam szembe magam a fákra ragasztott hirdetéssel: elveszett az éjszaka sétáló macska. Ez milyen szomorú.

Legalább annyira, mint hogy itt a nyár és nekem dolgom van, nem lehet kimenni az ezer fokba napoztatni a fehér lábakat, hanem zúgó gép előtt kell robotolni.

Hiába hessegetem el naponta többször az átok galambokat az erkélyről, mégis sikerült két tojást produkálniuk az egyik virágládámba. Benézték, megy a cucc a szemetesbe menten.

Végre megtört a jég a szomszéd kislánnyal. Lehet vagy két éves, az anyjával még akkor barátkoztam össze, mikor terhes volt vele. Azóta is sokszor összefutunk, váltunk néhány szót, ilyesmi. Viszont a gyerek az ég minden csillagjáért sem hajlandó nekem köszönni. Ez mondjuk engem nem zaklat fel nagyon, a kisgyerekek ilyenek, lehet, hogy félelmetes vagyok neki vagy ilyesmi. Az anyuka viszont már nagyon szégyellte magát emiatt, próbálkozott már azzal is, hogy legalább integessen vagy valami, de csak nem adta magát a lány. Aztán egyszer csak kiderült a probléma oka is, mikor a gyerek elárulta, hogy miért nem köszön nekem: mert nem tudom kicsoda. Ezzel az indoklással pedig egyszerre vett le mindannyiunkat a lábáról a kölyök, mert hát mennyire igaza van már! Tény, hogy együtt szoktunk liftezni és a szüleivel beszélgetek is, de egymásnak még sosem voltunk bemutatva. Ezután jöttek azok a körök, amikor anyuka arra biztatja a lányt, hogy kérdezze meg a nevemet. Végre elérkeztünk odáig, hogy megmondtam neki a nevem, na, ma már köszönt is! Egyébként egy csudaértelmes lányka, általában egy plüssnyúl lóg a szájából és a legjobb benne az, hogy gyereknek van öltöztetve és nem minifelnőttnek.

Nagy kamingaut van, bevallom, nem értem és nem is szeretem a dolan-mémeket és dolan-poénokat. Fogalmam sincs, hogy miért viccesek - és hát talán ezért nem is találom őket viccesnek. Idegesítenek, pláne az, hogy mindenhol beléjük ütközöm és mintha az egész internetes világ jókat kacagna valamin, amiből engem kihagynak. Valaki magyarázza már el őket, kérem. (Hajtás utánra teszek ki párat, aki esetleg ne tudná miről van szó.)

Elolvasom »

Az ultrahang persze negatív lett, kicsit sajnáltam, hogy nem kaptam róla képet, az miért csak a terhes anyáknak jár? Úgyhogy volt új vérvétel is, az édenből meg kiestek már a kedvenceim, innentől tök értelmetlen lesz nézni, majd megint olvashatok esténként elalvás előtt, mint az állatok. Jut eszembe, vannak állatok a bevásárlóközpontban, mikor a rendelőből mentem hazafelé, még olyan korán volt, hogy aludtak a mosómedvék.

Hullik a hajam, bár persze nem fésülöm meg mosás után, szóval lehet, hogy ezért. Egy hétig nem mostam amíg itthon fetrengtem, mondjuk alapból sem szoktam hetente többször, nade az a lényeg, hogy amíg bezzeg izzadtan-lázasan szenvedtem, addig annyira jól állt a hajam, mint még életembe soha. Akkor nem jutott eszembe valahogy fotózni, pedig eléggé penge volt. Aztán most megmostam és összekunkorodott, elég vicces látvány, kár, hogy sprőd és hullatja magát. Majd én is tolok rá ricinusolajat, mint az Anna.

Elolvasom »

"Rizibizi van, de nem lehet kétszer szedni!" - tegnap mondta az egyik édenhoteles, hát ezt be kell építenem az aktív szókincsembe, ha valaki kihúzza a gyufát, ez mennyire hatásos szöveg már. Most pedig szembe kell néznem vele, hogy egy hétig itthon döglöttem, vagyis nem mostam, mosogattam, porszívóztam, meg ilyenek. Pláne nem dolgoztam.

Megjött a vérképem és (dobpergés) pajzsmirigy-alulműködésem van.

Egyébként meg azok a pajtásaim, akik nem értik meg, hogy beteg vagyok és legszívesebben egész nap vízszintesben feküdnék (ha nem fájnának az ízületeim is és nem fájna fekve köhögni) és ahelyett, hogy azt mondanák gyógyulj meg vagy valami, még erőltetik, hogy de azért az esti bulit ki ne hagyjam már, azok meg elmennek a sunyiba. Kedves egyébként, hogy még ilyenkor is számítanak a társaságomra, de egyszer bőven elég lenne megkérdezni, hogy biztos nem tudok-e menni, erőltetni már igazán felesleges, pláne megharagudni, amiért nem megyek. Igen, a pálinka az tényleg jót tenne, biztosan, és még alhatnék is náluk, hát pont arra volna egyébként szükségem, hogy még a saját ágyamba se fekhessek vissza, még szerencse, hogy egy teljesen kihagyhatatlan, szokásos heti házibuliról van szó ugyanazokkal az emberekkel és ugyanazokkal az elbaszott fánkokkal. Ki-hagy-ha-tat-lan.

Úgy emlékeztem, hogy betegnek lenni jó dolog, hát tévedtem. Az még élénken élt az emlékezetemben, hogy iskolába nem kellett menni, egész nap nézhettem a meséket és feküdhettem az ágyban - de azt, hogy folyton teát kellett innom, jó mélyen eltemettem a fejemben. A teanácik kérem bocsássanak meg nekem, én nem vagyok oda a teáért. Ha megiszom, akkor pedig mézzel (és tejjel, de az persze elfogyott).

Arról meg ne is beszéljünk, hogy felraktam a vizet forrni, felhúztam a fogókesztyűt (régi a kanna és nagyon átforrósodik a füle) a jobb kezemre, lezártam vele a gázt és a mezítelen bal kezemmel pedig utánanyúltam a kannának. Ész, ész, hová mész. És még a minyont sem ettem meg, hát milyen beteg vagyok én! (Semmilyen, már lement a lázam 37,9-re, az pedig csak hőemelkedés.)

Ezt a reklámot ugye csak az én prűd formám nem találja sem eredetinek, sem viccesnek?

Egyébként beteg vagyok, de senki ne aggódjon, van itthon mignon minyon.