Mantrázhatom én bátran, hogy van barátnője van barátnője van barátnője, de néha nem ártana hozzátenni azt sem, hogy nem én vagyok az. Nem, a még szócskával ne próbáljunk meg trükközni, vegyük komolyan a mantrát!

Édes Istenem, vagy a havat vedd el, vagy a kísértést, hogy dobáljam vele a macskát, mert a kettővel egyszerre nem bírok!

Ez persze nem befolyásolja azt, hogy este vidáman megjelenjek a titkárnők és főnők bulin.

Elértem az emberi megkeseredettség mélypontját szerintem. Mikor a kívülről is hibás alma belül már teljesen elrohadt és mindegy neki, hogy mivel piszkálják. Hiába látom, hogy mások elé két kézzel szórják a jobbnál jobb lehetőségeket, meg sem próbálom kitúrni őket és elkapni az egyiket. Egyszerűen mintha még én magam dobálnám a szart a saját fejem fölé, kiabálva, hogy én még ezzel is elbírok. Szó sincs depresszióról, mindössze kihaltak az érzelmek.

Mikor megtudtam, hogy az egyik önkéntes munkámban a részfeladatom csapattársai egyszerűen felszívódtak, akkor azért volt egy kis pánik. De csak belül, mert valójában már munkált is bennem az ördögi terv, hogy én a föld alól is előkerítem őket, viszont akkor már csapatvezetőként teszem rá a mancsom a részfeladatra és kihozom belőle, amit csak lehet. Remélem jó úton járok, bár még sehol sem tartok.

A mai tökéletes férfi:

Alucard, a Hellsingből

Elolvasom »

Épp azon morfondíroztam, hogy tulajdonképpen nekem már baromira elegem van a télből és a hóból, aztán azon kaptam magam, hogy direkt a szűz hóban süllyedek el térdig, mintsem mások kitaposott útját járjam. Jellemző. Az állatok meg pláne odavannak a hóért, a macska teljes extázisban kergeti a pelyheket ablakon át már megint, a kutya pedig a világ legjobb játékának tartja a hólapátolást.

Szégyen, hányszor nyitom meg a saját blogomat abban reménykedve, hogy az a temérdek gondolat valahogy mégis kiszállt a fejemből és formát öltött itt. Végül szomorúan látom, hogy a legutolsó bejegyzés még mindig az, amit én írtam. Mégsem nevetem ki magam, ha legközelebb újra idetévedek ugyanezzel a szándékkal...

Rájöttem, hogy már rég nem a lustaság miatt vagyok lemaradva az álmok frissítésével. Egyszerűen több gondot okoz a nevek kódolása, mint a kusza szófoszlányok mondattá alakítása - amit ráadásul nem is szeretek, lévén a másodlagos megmunkálás már eleve rengeteget torzít. Úgyhogy nem is fáradok vele többet, túl intim ez már ide.

Mindig úgy gondoltam, hogy a legszebb vinyettákat és füzetbekötőket majd valami igazán fontosra használom el. Kár lenne a hatodikos matematikára helyes kismacskákat ragasztani és a kémia sem érdemelte ki az arany papíron repkedő szivárványszín pillangókat. De az az igazán jó tantárgy vagy eléggé nemes cél sohasem jött el, így van még mindig rózsaszín szélű, mackós vinyettám és hologramos mókusos spirálfüzetem. Ma már azt hinné az ember, hogy több eszem van, és minden alkalom elég különleges ahhoz, hogy kiélvezzem, de mégsem. Gyermekkorom maradványait még mindig félek elhasználni, a kidobásról pedig szó sem lehet.

Az Up in the air talán nem is tetszene, ha nem láttam volna meg benne álmaim állását. Azt mindig is tudtam, hogy imádom a monotonnak ható, de valójában csak jól szervezett dolgokat, a Fight Club barát-adagos repülős jelenetét, az Ikeás fészekrakó ösztönt, és így tovább. Csak menjen flottul és pontosan minden, ahogy a Felforgatókönyvben. Talán ezért szerettem meg a filmet, ami egyébként sem nevezhető rossznak, hiszen teljesül az egyetlen vágyam: nincs hálivúdi boldog végkifejlet sem.

Gyakorlatilag egy férfi éli az életét a saját szokásai szerint - és elégedetten, miközben másokét megváltoztatja, talán boldogabbá teszi. Jön persze a fordulat a történetben, majd ez elcsitul és a férfi még mindig éli az életét, csak az események f"elnyitották a szemét", minek hatására már megkeseredett. Miért is kellett szegényt megbolygatni, ugye.

Ettől még mindig irigylésre méltó az állása, évekig tudnám csinálni, egy bőröndben élnék gyakorlatilag és bármikor útra kész lennék. Talán annyi különbséggel, hogy lenne valahol egy fix és jól felszerelt lakásom, de az sem az Otthon magazin címlapjáról köszönne vissza, ebben biztos vagyok. Csak valami minimáldizájnos, hi-tech, krómos-matt tejüveges álom (nem mintha a jelenlegivel kifogásaim lennének).

Ez való nekem, komolyan. Már a Tesz-Vesz Városban is azt a képet szerettem a legjobban, amin egy félbevágott hajó szerepelt, beleláthattunk az összes kabinba és raktártérbe.

De majd egyszer bedühödöm, kinyomtatom, lefűzetem és viszem magammal mindig és olvasom. Mert jó.

További két, velem egyidős barátnőmet jegyezték el. Őszintén még irigykedni sem tudok.

Nem kell aggódni, van egy három teslás gépünk és természetesen indulnak az fMRi kutatások is. Ja igen, az enyém az nem, arra nem jutott pénz. De semmi gond, majd tavasszal találnak nekem egyet, ahová beszállhatok. Addig majd szurkolok, esetleg.

Régi szép idők, mikor még hazajöttem az ebédszünetben és húsz percre is képes voltam lefeküdni aludni, mert áttáncoltuk az éjszakát. Tegnap lemondtam egy szezonnyitó mulatságot, mert hosszú napom volt. Máris kiégtem volna?

Nincs új testápolóm se tusfürdőm, nem változtattam semmin, mégis pár napja azt veszem észre magamon, hogy csillámlik a bőröm. Most vagy valaki szórakozik velem és diszkósra cserélte valamelyik kencémet, vagy megtörtént velem minden tizenhárom éves kislány álma és megharapott egy nagyon felkapott mesebeli lény...

Be sem merem vallani, hogy a gyomrom gyengébb, mint gondoltam volna.

Valahányszor engem műtöttek, mindig belepiszkáltam a saját sebeimbe. Nem bírtam ki, gyermeteg kíváncsisággal küzdöttem le a fájdalmat és hosszasan szemléltem a felnyitott húst. A térdemből is magamnak húzogattam ki a varratokat egy szemöldökcsipesszel, mert jobban tűrtem így a dolgot. Én egy békaboncolásra is botmixerrel érkeznék, imádom a trancsírozós-kórházas filmeket és sorozatokat, a vérrel sincs problémám, szerintem még a saját nyílt törésemet is piszkálnám nagy ordítások közepette.

Viszont ami most van, az teljességgel elviselhetetlen a számomra: van kettő darab, icipici öltés a macska kopaszra borotvált hasán. Az átkötözéshez ketten fogtuk le és még így is kapálózva morgott, fújt és köpködött, most pedig már a szép új ragtapaszt nyalogatja le a sebéről, ráadásul nekem még direkt mutogatja is. Ami ennél is borzasztóbb, hogy elkezdte megkísérelni a varratok kirágását - hallom, ahogy a foga koppan a cérnán, ilyenkor rászólok persze. De nem bírom a látványt, pontosabban a tudatot nem.

Mert végigfut a hideg a hátamon, belefordul a gyomrom, egyszerűen az a gondolat is kikészít, hogy annak az állatnak ott belevágtak a kis testébe és egy gyógyuló vágás most forr össze rajta. Volt már állatom, volt már műtétjük, de ez most valamiért mégis más, én pedig nem értem és zavar, mert nem ilyen vagyok. De ha nem tűnik el nyomtalanul pár nap alatt, én komolyan hányni fogok, és nem az undortól.

Ellenem fordult az egész lakás. Hatalmas kék szikrákat vet a radiátor ha melegednék, minden ajtónyitáskor megcsíp a kilincs és már a csapból eredő vízsugárhoz is óvatosan merek csak nyúlni, nem is beszélve a házi állatról, őt gyakorlatilag oda-vissza tudom simogatni: egyszer elhúzom a kezem rendes irányba, majd miközben a háta fölött tartom a kezem, minden szőrszála az égnek mered.

Régen Leonardo DiCaprio maga volt az égő (ez a szó még a gáz és a ciki előtt dívott). Ha valakit sértegetni akartunk, akkor DiCaprionénak vagy Ricky Martinnénak csúfoltuk és ezzel többet mondtam, mint eleget. Leo egyet jelentett a Titanic főszereplőjével, amiből persze csak a hajóorrnál ácsorgós rész maradt meg, semmi több. Volt még ez előtt egy  Rómeó és Júlia feldolgozás is vele, az sem hagyott mély nyomokat. Így hát évekig nem is néztem meg semmit, amiben az ő neve is szerepelt.

Aztán valami változott, talán véletlen tévedt rá a szemem egy filmre, ami tetszett (ez volt a Kapj el, ha tudsz). Gondoltam, biztos a másik színész vitte a hátán észrevétlen a szálakat, hiszen mégis a titanicos bájgúnárról volt szó. Azért kapott még egy lehetőséget. És még egyet, és még egyet.

Most pedig már bőven ott tartok, hogy megkövetem magam, DiCaprio, bocsáss meg, én voltaképpen szeretlek! Mert jó színész, ha a kezdeti baklövéseket (lásd feljebb) elfelejtem neki, rögtön a kedvenceim közé is fogadhatom. A New York banádi, az Aviátor, A szabadság útjai és persze A tégla után ez már nem is kérdés. Nem is értem, hogy kételkedhettem egy színészben, aki Scorsese egyik állandó szereplője.

Hölgyeim és uraim: a macska dorombolva szopja a párnámat. Most már minden rendben lesz.