Komolyan mondom, hát irigy vagyok erre a két kis buzira (és ezt teljes szívszeretettel mondom, tényleg):

Hát hogy ne lehetne őket imádni, nem? Meg aztán, milyen jó is volna ennyire passzoló társat találni.

Közeleg anyuka sokadik születésnapja, kérdezte is mama, hogy mit veszek neki. Mondtam, hogy még nem tudom, de ha bejön neki a színház (arról is kell majd írnom, el ne felejtsem, jó volt) akkor elviszem valami másra is, lesz úgyis a Falstaff. Erre mama mit csinál? Nem azt mondja, hogy inkább az hadd legyen az ő ajándéka neki, mert ő úgysem mozdul ki a lakásból és nem vesz semmit de még ötlete sincsen. Nem kér meg, hogy az ő nevében vegyem meg a jegyeket, nem, hanem mikor látja anyukát, közli vele, hogy ő akarja meghívni valamire legközelebb. Úgyhogy tessék, kap pénzt szülinapjára és majd költse erre. Remek, nem? Mennyivel jobb pénzt kapni, mint meglepetést, nem? Ráadásul kilőni más ötletét, az is szép. De nyolcvanon felüli nénikre már nem lehet megharagudni szenilitásért, az a baj.

Az a megtisztelő feladat ért, hogy megint nekem kell belőni teszteket, ezért pilótákat csinálok hozzá (mint a pilot a sorozatoknál: ha szar, akkor nem kerül adásba).

Elolvasom »

Ilyet légyszi valaki szerezzen nekem kasasosban, nagyon-nagyon szeretnék találni egyet, de eddig csak dinók, karácsonyi dolgok és toy story figurák jöttek szembe. Királyságomat egy kakasosért! Mindenféle megrendelős oldalakon találtam persze "csajos cuccok" verziót meg hello kittyt meg házi állatokat (kakas nélkül), kutyákat, szerszámokat, Barbie-t, Justin Biebert de még jégkrémeket is. Kakas sehol.

Begyűrtek az ajtóm alá egy levélkét, hogy az egyik szomszéd néni átvette valami csomagomat. Ez roppant kedves tőle, mindjárt megyek is át hozzá, csak azt tudnám, hogy a bánatba keveredett a csomagom négy emelettel feljebb, mint ahol én vagyok? A közvetlen szomszédjaim már nem voltak elég jók?

Megnéztem az Ízek, imák, szerelmek című filmet és tisztelettel kérdezném, mi ez a szar? Szépek a színek és a tájak benne, meg is éhezem néha és főleg kedvem lenne utazni, de mondanivalója az nincsen. Arra jó, hogy megirigyeljem mások gazdagságát, mert hát ha lenne pénzem, én is hagynám a fenébe az életem néha és elköltöznék három hónapra Rómába aztán ugyan meditációt nem tanulnék Ázsiában, de mondjuk nagyon jó turista lennék. Az elején persze már látni lehet, hogy mi lesz a vége, ráadásul engem csak külön idegesít, ha valaki indokolatlanul nyávog az életéről, lásd főhősnő. Értem, szar neki, felfogtam, bár állása, barátai, egzisztenciája és úgy általában mindene van, a munkája a hobbija is egyben, de neki más kell, ő inkább elmegy magát jól megismerni. Egyébként ajánlom szeretettel mindenkinek, másfél óra az életünkből és cserébe sok szép vidéket láthatunk, be lehet nyomni vacsora mellé a híradó helyett, ott úgyis csak szervre vágyókat, állatkerteket meg celebeket mutogatnak mostanság.

Szóval mindenféle adóügyek folytán felutaztunk anyukával Győrbe, ahol a harmadik örökös (nővérem) nem óhajtott megjelenni mert ilyenkor már persze nem is apánk lánya, csak a hagyatéki tárgyaláson. Na mindegy, örültünk is, hogy nem rontotta körülöttünk a levegőt. Helyette volt egy kis gyors városnézés aztán az üdülési csekkekből egy olyan ebédet ettünk, hogy után a kajára gondolni sem tudtunk egy napig. Ilyen igazi, apró csiricsáré falatkák meg dizájnos tálkák meg minden, aztán mégis jóllaktunk vele. Aludni persze egész nap nem bírtam, se buszon se vonaton, az átszállásokkor pedig a lelkem is megfagyott, de próbáljunk a szépre emlékezni és maradjunk annyiban, hogy egy jót kirándultunk anyukával. Hétköznap.

Olyan szívesen írnék én ide mindenfélét, de már elfogytak a szavak, vagyis a jelentéseik. Érzések azok vannak dögivel, mindegyikre buta metaforákat használunk, amiket én már nem is tudok követni, mert nem vagyok otthon a sziklamászó szlengben meg a kerti gazdálkodásban.

Mibe járnak manapság színházba az emberek? A kis fekete túl sok? Esetleg színes harisnyával? Inkább koktélruha? Nadrágkosztüm? Mackónadrág?

Van, hát nem is tudom, hogyan nevezzem, fiúnak vagy minek, hát a lényeg, hogy van ő és van egy furcsa baráti kapcsolatunk. Néha jó, néha rosszabb, néha kiabálok vele és rácsapom a telefont amitől ő néha sír, néha meg fordítva. Micsoda remek kapcsolat ez, egyébként tényleg, régen jó volt, több nevetéssel, aztán valami elromlott. Úgyhogy most fogtam egy nagy pakli színes noteszpapírt és felírom rá a jó dolgokat és a szép emlékeket, hogy legyen mire alapoznunk. Mert igazából mi vagyunk a mágnes két azonos pólusa, vagyis két mágnesé, aztán egy bizonyos közelség után taszítjuk egymást messzire nagyon, majd távolról meg kiabálunk, hogy gyere vissza mert hiányzol, bár szerintem ilyet a mágnesek nem is csinálnak, de régen jártam fizika órára.

Azt mondta a múltkor valaki, hogy negatív vagyok. Erre aztán besértődtem (nem) és duzzogtam magamban, mert hát tényleg az vagyok, de ugyan már mért ne legyek. Minden okom megvan rá, és persze jobb nem lesz tőle, de ha mindig lenyelném a morgást, akkor előbb-utóbb felrobbannék vagy nőne valami sérvem vagy ilyesmi. Nem jó magunkban tartani a kínjainkat, ez a helyzet, meg aztán nem vagyok abban a szituációban sem, hogy keblemre öleljem a világot és mérhetetlenül boldog legyek. Annak talán sose jön el az ideje. De ne legyünk ilyen negatívak, ugye, hát miért ne jönne el.

Akarok én is ilyen óriási, közeli képeket a szememről, hát mennyire menő már. Valahol persze félelmetes meg gusztustalan is talán, de mégis inkább csak menő. Milyen jó dolog már embernek lenni néha.

Tényleg így működik.

Miért van az, hogy az összes tizenötéves emós fiúnak jobban áll a haja, mint nekem?

Szeretem, amikor emberek valami mentén összeillenének, hát milyen kár, hogy egy férjezett asszonnyal bloggerinával passzolunk ilyen tekintetben, majd egyszer biztos jön a tojásfehérjét evő hercegem fehér lovon. Egyébként én úgy szeretem a tükörtojást, ha még teljesen folyik a sárgája, lehetőség szerint pukkadás mentesen. A fehérjéket pedig amennyire csak lehet, kispórolom belőle és összegyűjtöm, aztán lesz belőle habcsók meg madártej meg cukormáz a süteményekre.

Meghívtak mesefilmet nézős, nem ott alvós pizsamapartiba, és csodálkoznak, hogy nem fogok elmenni. Öreg vagyok én már ehhez, nem tudom osztani a dizni hercegekért való rajongást és nem fogom fel, hogy miért mennék el valahová, öltöznék át valamelyik cicás-szívecskés pizsamámba, aztán a film után kapnám vissza a ruhámat és jönnék haza? Néha úgy érzem, egy másik bolygóról jöttem.

Ec pec, kimehetsz, holnap után bejöhetsz, cérnára cinegérre, ugorj cica az egérre fuss! Jött egy busz, benne ült egy vén krampusz, bevitték a kórházba, túrós lett a pofája, becsöngetni nem szabad, mert a kutya megharap, vauvauva. Lap, lap, lap, levezőlap, rá van írva nagy betűkkel, hogy te szamár vagy!

Üvegben a törpe, megkérdeztem tőle, melyik színt szereti a legjobban, ban ban ban, legjobban, van-e rajtad olyan szín?

A jött egy busz egyébként az antanténusszal is működik, micsoda kulcsfigura nálunk.

Mindig játszom a közösségi oldalon nyereményjátékokkal, szoktam is néha-néha begyűjteni egy gyűrűt vagy nyakláncot, de a legutóbb nem csak a címemet kérték, hanem az adószámomat és a TAJ kártyám számát is. Ez azért meghökkentő, mégis miért lenne rá szüksége bárkinek is rajtam kívül? Azt hiszem egy bögre nem ér annyit...

Ha bármi történne a macskával (nem fog, soha nem fog, huszonhat évesen még mindig a függönyre fog ugrálni), akkor biztosan kopaszmacska lenne a következő választásom. Ilyen szfinx. Elnevezhetném bundinak, vagy hasonló baromi kreatív néven (igazából Orion lenne, mint a MIB-ben), köthetnék neki mini pulóvert és végre, végre nem lenne minden tele szőrrel. Csak pelyhekkel.