- #2327, zsofff: igen!
8-) »
- #2327, ac: a lábnyomok mind gombok! »
- #2327, kékleány: Miért, Nálad van linkfal? csak nekem nem látszik???? »
- #2325, ac: morri, az ezerötszáz forintos kínai műanyag nevében köszönöm :)
egyébként tele... »
- #2325, morri: Én meg irigylem a táskádat. :) »
Ha egyszer filmet forgatok majd, én is biztosan felkérem egy néhány másodperces feltűnés erejére valamelyik nők kedvencét, mondjuk Jude Law, Johnny Depp vagy Brad Pitt tökéletes lenne. A dolguk egyszerű lenne, talán egy sort sem kéne szólniuk ám mégis fel lehetne őket tüntetni a szereplők listáján, vonzaná a közönséget! Ettől még a Confessions of a dangerous mind még lehet jó film, de a The Imaginarium of Doctor Parnassus-t már ez sem mentette meg.
The Informant!: Mikor öregedett meg Matt Damon is? Már az Invictusban is feltűnt, hogy nem ugyanaz a fiatal, jóképű srác, de persze ez semmit nem ront az összképen. A film pedig nem kíván nagy alakítást, a tégla szerepét Matt bármikor tudja hozni, ezt a The Departed és még jóval előtte a The Talented Mr. Ripley óta mind tudjuk. Már nem tudom azt mondani egy filmre, hogy jó, mióta (magamhoz képest) naprakész vagyok belőlük. Általában minden annyira kiszámítható, hogy a megtörtént esetet feldolgozó filmeket kezdem többre becsülni, itt még esetleg jöhet egy megkapó fordulat. Most legalább a végére kaptam egy fricskát, megérte megnézni.
Az Up in the air talán nem is tetszene, ha nem láttam volna meg benne álmaim állását. Azt mindig is tudtam, hogy imádom a monotonnak ható, de valójában csak jól szervezett dolgokat, a Fight Club barát-adagos repülős jelenetét, az Ikeás fészekrakó ösztönt, és így tovább. Csak menjen flottul és pontosan minden, ahogy a Felforgatókönyvben. Talán ezért szerettem meg a filmet, ami egyébként sem nevezhető rossznak, hiszen teljesül az egyetlen vágyam: nincs hálivúdi boldog végkifejlet sem.
Gyakorlatilag egy férfi éli az életét a saját szokásai szerint - és elégedetten, miközben másokét megváltoztatja, talán boldogabbá teszi. Jön persze a fordulat a történetben, majd ez elcsitul és a férfi még mindig éli az életét, csak az események f"elnyitották a szemét", minek hatására már megkeseredett. Miért is kellett szegényt megbolygatni, ugye.
Ettől még mindig irigylésre méltó az állása, évekig tudnám csinálni, egy bőröndben élnék gyakorlatilag és bármikor útra kész lennék. Talán annyi különbséggel, hogy lenne valahol egy fix és jól felszerelt lakásom, de az sem az Otthon magazin címlapjáról köszönne vissza, ebben biztos vagyok. Csak valami minimáldizájnos, hi-tech, krómos-matt tejüveges álom (nem mintha a jelenlegivel kifogásaim lennének).
Ez való nekem, komolyan. Már a Tesz-Vesz Városban is azt a képet szerettem a legjobban, amin egy félbevágott hajó szerepelt, beleláthattunk az összes kabinba és raktártérbe.
Régen Leonardo DiCaprio maga volt az égő (ez a szó még a gáz és a ciki előtt dívott). Ha valakit sértegetni akartunk, akkor DiCaprionénak vagy Ricky Martinnénak csúfoltuk és ezzel többet mondtam, mint eleget. Leo egyet jelentett a Titanic főszereplőjével, amiből persze csak a hajóorrnál ácsorgós rész maradt meg, semmi több. Volt még ez előtt egy Rómeó és Júlia feldolgozás is vele, az sem hagyott mély nyomokat. Így hát évekig nem is néztem meg semmit, amiben az ő neve is szerepelt.
Aztán valami változott, talán véletlen tévedt rá a szemem egy filmre, ami tetszett (ez volt a Kapj el, ha tudsz). Gondoltam, biztos a másik színész vitte a hátán észrevétlen a szálakat, hiszen mégis a titanicos bájgúnárról volt szó. Azért kapott még egy lehetőséget. És még egyet, és még egyet.
Most pedig már bőven ott tartok, hogy megkövetem magam, DiCaprio, bocsáss meg, én voltaképpen szeretlek! Mert jó színész, ha a kezdeti baklövéseket (lásd feljebb) elfelejtem neki, rögtön a kedvenceim közé is fogadhatom. A New York banádi, az Aviátor, A szabadság útjai és persze A tégla után ez már nem is kérdés. Nem is értem, hogy kételkedhettem egy színészben, aki Scorsese egyik állandó szereplője.
Amikor Hugh Laurie az egyik nyilatkozatában utalt arra, hogy az új karakterének (dr. House) megformálásban főként Sherlock Holmes alakjára támaszkodott, akkor a legtöbben udvariasan mosolyogtak, néhányan talán felidézték a Jeremy Brett-es sorozatot de semmi több. Most viszont mindenki megértheti, mert végre jött Guy Ritchie és átültette papírról vászonra Mr. Holmes igazi alakját.
Megnéztem a Burn after reading-et és kellett nekem, mint egy falat kenyér. Mert végre megint kicsit beleszerethettem Brad Pittbe, és ilyen már régen nem volt.
Mondanám, hogy voltak sokkal jobb alakításai is, de igazából ő soha nem volt egy különösebben jó színész, ezért inkább annál maradok, hogy voltak ezerszer jobb filmek is, amikben szerepelt már. Egyre nagyobb nevek körül forog, közben megtudtuk róla, hogy tud hadarni és bűn rossz akcentussal beszélni, nem nagy dolog de tőle ennyi is elég. Viszont egy ideje már a sokgyerekes családapát, a hétköznapi élet gondjaival küzdő középkorú férfit, a papucs férjet vagy az aszalt szilvát látom benne, ezért pedig igazán kár.
Tévedés ne essék, nem azzal van a bajom, hogy neki is szarkalábak vannak már a szeme körül, hiszen ettől még senki nem veszítette el a sármját, sőt! Vele egyidős és nagyjából hasonló szinten játszó Johnny Depp, akinek nincs gyöngyből a fogsora, nem makulátlan a bőre és mégis így jó, ahogy van: lányok és asszonyok próbálgatják a vezetéknevét a sajátjuk helyébe.
Brad azonban számomra egészen mást jelent, neki a butuska szépfiúnak kell lennie, aki bicajjal érkezik tárgyalásra vagy csettintgetve táncol. Ő lehet Joe Black, egyfajta ártatlan naivsággal felvértezve, vagy egy mellékszereplő a stáblista vége felé, aki becsalogatja a moziba nők százait a két szép szemével. Nekem ő pontosan erre kell, és hiányzott, amikor más volt.
Különben pedig, nevettem a Becstelen Brigantykon, és a kedvencem a Christoph Waltz által alakított SS tiszt volt. Tarantino, én így szeretlek, az összes módszereddel és apró trükköddel együtt.
Megnéztem a Logan's Run című filmet és még mindig szerelmes vagyok. Na nem a fiatal Michael York varázsolt el ennyire, bár el kell ismernem, hogy sokkal jobban nézett ki, mint napjainkban. Hanem megint a világ maga, azok a gyönyörű színek és persze a vágási technika, most nevetünk már rajta, de mennyi utómunka volt ezekben a filmekben! Szóval még mindig odavagyok a hatvanas-nyolcvanas évek között készült tudományos fantasztikusokért, de ideje újranéznem a Flash Gordont vagy a Thunderbirds are GO-t is.
Egyébként a Twilight-ot nagy hájp nézni, de még nagyobb utálni. Ezért nem is merek már véleményt formálni róla (dehogynem), mert semmiképp nem tudok sikkesen különcködni. Tehát ez jön most, spoilerekkel a hajtás után.
Tele vagyok kifogásokkal és mentségekkel, hogy miért néztem meg mégis a T betűs második részét. Mentegetőzni mondjuk csak önmagam előtt kell, mert két órát elpazaroltam valamire, amit még csak nem is élveztem, de azt egy életre megtanultam, hogy ha valaki azt mondja, helyes indián fiúkák lesznek, akkor az hazudik. Annyi közük volt az indiánokhoz, mint nekem a svéd szépségideálhoz, pedig nekem kék a szemem és az arcformám is stimmel. Nade majd talán részletezem...
Becéző szavak: Klasszikus, Oscar-díjas darab, ami eddig kimaradt az életemből, most is csak Jack Nicholson neve vett rá, hogy megnézzem. Igazából nem bántam meg, de nem is lettem különösebben gazdagabb semmivel. Mintha csak egy véletlenszerűen kiválasztott család életét figyelném tisztes távolból, küzdenek a maguk problémáival és néha bizony alul maradnak.
Engedj be: Köszönöm a tippet, ez most kicsit egyensúlyba hozta a vámpíros filmek értékelését nálam. Mialatt néztem, folyamatosan dideregtem legbelülről, pedig még a szőrmuffot is felhúztam (tehát a kezemre ült a macska), de olyan álmosító volt a havas táj és az emberi kapcsolatok néha egészen kuszák voltak számomra. Azt a gondolatot, hogy a vámpírokat úgy kell beengedni a saját lakásunkba, már a Buffyban is ellőtték, de még mindig tetszik. És végre egy film, ahol vámpírnak lenni nem szuperhősködés és fenékig tejfel élet, sokkal inkább, mint buzinak vagy bloggernek lenni. Titkolóznod kell, szinte senki nem fog megérteni, olyannak kell tűnnöd, mint a többiek, ráadásul gondolom dögszagod van (jó, ez csak a vámpírokra vonatkozik). A film után elolvastam néhány olyan kritikát, amire tényleg adok is, és bizony sajnálom, hogy a könyvvel ellentétben itt nem volt kényszeresen mosakodó lány Eli, jobban illett volna a képbe. Ettől eltekintve elégedett vagyok, bár még nem tudtam kibogozni minden szálat, mint például a vámpírlány és az apja viszonyát.
Dark city: Keverd össze az Egy makulátlan elme örök ragyogását és a Truman show-t, kicsit fesd feketére és vedd ijesztősre a figurát, azt hiszem ezzel mindent elmondtam. De nincs is vele semmi baj, nézhető volt és nem fanyalogtam egy percig sem, pörgött, bár a vége kiszámítható volt.
Mozartozom, apa mindig ezt mondta. Szó sem volt zongorázásról, a nevetésemre mondta. Nem csilingelés vagy művészet rejlett benne, mindketten láttuk az Amadeust és valljuk be: az én önfeledt lónyerítő röhögésem pont olyan, mint Mozartnak a filmben.
Eddig még nem is láttam a Twilight c. filmet, pedig már minden ismerősnő odáig szerelmesedett Robert Pattinsonba. Kivéve persze azt az egy lányt, akinek az ízlésében bízom is filmek terén, és lám megint nem csalódtam benne: ez nem a mi filmünk.
Alapvetően egy vámpíros film, szépfiús, tinédzserlamúros, ennyit tudtam csak róla. Megnéztem és ugyanezt tudom elmondani róla, gondolom többrészes lesz, egyáltalán nem olvastam utána, mert tabula rasa akartam lenni, mikor megnézem.
Azzal, hogy vámpíros, nincs semmi bajom. A vámpíros film lehet jó, a vámpír lehet egy ugyanolyan karakter, mint az ember: se nem jó, se nem rossz. Azért persze mindig megjelennek a vámpír szépfiúk, olyankor a nőnek el kell alélni, mert a sármőr vérszívó nyilván megközelíthetetlen jégcsap, node láttunk már interjút is vámpírral, ugye.
Jónak találtam például az új ötletet, hogy a bőrük legyen gyémántosan csillogó a napfényben, ez eddig még nem volt és elfogadtam, legyen! Igazán jónak meg azt, hogy a vámpír harapása az ne legyen sétagalopp, sokkal inkább fájdalmas és mérgező, ez így talán elfogadhatóbb, beilleszthetőbb.
A történet maga egy béna kis semmiség, igazán szóra sem érdemes, aki egyet látott az látta mindet, ez szerintem különösen el lett túlozva, megint két napba sűrítettek két életre is elég érzelemkitörést. A főhős, az ügyeletes szívdobogtató nekem nem tetszett, bár ez a saját olvasóközönségem szerintem nem lepi meg különösebben. A karakteres arc ugyan a mániám, a kék szem úgyszintén (tehát az életben még szóba is állnék vele), de a hófehér mártírok már annyira nem. Találtam viszont helyette másikat, még a nevét is imádom, gyorsan fel is teszem a tökéletes férfiak közé, ha el nem felejtem.
Végezetül pedig a nő. Most ugyan inkább kislány, de egyszerűen én ezt nem értem. Egyszer híres filmrendező leszek, vagy inkább forgatókönyvíró és készítek egy kasszasikert amiben a nők normálisak és átlagosak. Nem tesznek fel hülye kérdéseket, nem csinálnak butaságokat, nem hoznak bajt senki fejére, nem teng túl bennük az érzelem és egyáltalán.
Ide pedig már csak egy megjegyzés az agynak: soha többet nem nézek meg olyan filmet, amit Csilla fedőnevű barátnőm nem ajánl. Soha. Soha soha.
Mindig elfelejtek megemlékezni a nemrég látott filmekről, aztán már csak néhány kósza mondatra telik tőlem.
A felolvasó: Az ismertető és a szereposztás sem nyerte el a tetszésem, viszont egy megbízható ízlésű barátnőm rávett, és tényleg érdemes volt. A történet és a kivitelezés is egyszerű, de nem is kell ezt túlbonyolítani, jobban szeretem, ha az elgondolkodtató részleteket nem erőltetik ránk kimondva. Életszaga volt a filmnek végig, bár néha kicsit túl kiszámíthatónak tartottam, de én az a fajta vagyok, aki az elején kitalálja a gyilkost és lelövi a poént. (Itt persze szó sincs gyilkosról, a félreértések elkerülése végett.) Nekem Kate Winslet soha nem volt a szívem csücske, és hiába nyert pont ezért az alakításért aranyszobrot, most sem hiszem, hogy ő vitte a hátán a történetet, gurult az magától, szinte öröm volt nézni. A férfi főszereplő (mind a fiatal, mind az idősebb kiadás) nagyszerű választás volt, egy szeretni való fiút elevenedett meg előttem, pedig az én érzelmeimre nem lehet könnyedén hatni. Még azt is megkockáztatom, hogy az erotikától, vagy inkább csak szimplán szextől tarkított jelenetek sem különösebben voltak zavaróak, tényleg csak annyi, ami az életbe belefér. Egyszer mindenképp megérte megnézni, de talán később még többször is.
Szeress, ha mersz: Eredeti címén Jeux d'enfants, amit csak azért tartok fontosnak külön megemlíteni, mert odáig vagyok ezekért a fantasztikus magyarításokért, mint sokan mások. Ebbe a filmbe is csak azért vágtam bele, mert mindenhonnan csak jókat hallottam róla, mintha ez lenne az emberiség jelentős százalékának egyik kedvenc alkotása, őszinte leszek: én nem tartozom közéjük. Nem tetszett, ilyen egyszerűen. A színek és a szagok megvoltak, néha igazán remek hangulatot teremtettek a vásznon (valójában csak a képernyőn), de nekem ennél több kellett volna. Maga a történet is sántított, talán túl merész volt, helyenként már-már idegesítően elrugaszkodott a földtől, persze csak számomra. Az ötlet, hogy egy mered vagy csinálod játék köré építsünk fel egy kedves, romantikus mesét, ez még úgy elviselhető lett volna az én sivár lelkemnek is, de kevesebb szimbólummal talán még én is megértettem volna, így erre esélyem sem volt. Vethetitek rám a köveket, nem nekem való ez. Még a befejezéssel sem voltam kibékülve, mintha a rendező döntésképtelenségében két véget is legyártott volna, aztán benne is hagyta mindkettőt, majd a kedves néző eldönti, hogy neki mi tetszik - a kettő közül. Nem, nekem vagy hagyják nyitva és agyaljak rajta éjjeleken át, vagy tudjam pontosan, nincs ilyen ez is lehetett volna, vagy az is.
Vakság: Ezt viszont, micsoda fordulat, pont azért választottam, mert annyira megosztotta az embereket. Mivel vagy feketében vagy fehérben gondolkodtak rajta a nézők, megkockáztattam, hogy nekem tetszeni fog, és lám: így lett. Előrebocsátom, hogy a könyvet nem olvastam, így nyilatkozom erről a kétórás műről. Imádtam, még mindig imádom, sokat jár a fejemben és én pontosan ezt várom el egy filmtől! Az ötlet szintén egyszerű ám nagyszerű, a kivitelezés is rendben van, innentől pedig kénytelen vagyok belemenni a történetbe is, úgyhogy aki még nem látta, ne is olvasson tovább. Mert persze semmi sem tökéletes, engem felhúzott, hergelt, hogy a nők saját testüket adják az ételért, próbáltam magam odaképzelni és talán ilyen mélységekbe nem süllyedtem volna, inkább éltem volna vissza az előnyömmel és gyújtottam volna fel magam a kócerájt a fenébe. Viszont kellett ez is, hogy valamit megmozgasson bennem a film, gyötrődjek én is a szereplőkkel együtt, beleképzeljem magam a jelenetekbe. Kellett a mocsok, a kosz, az elviselhetetlen bűz a mosdókból szinte az én orromat is bántotta, a felelősségérzés, hogy én látok a többiek helyett is, minden. Külön imádtam a végét, mikor kijutottak a városba, ami egyszerre lett üressé és feldúlttá, éhezőn kóborló vakok, mint valami nappali zombitámadás, ez igazán szép volt. A legcsodálatosabb sziporkát viszont a végén fedeztem fel: senkinek nem volt neve. Még a szereposztást is meg kellett néznem, hogy biztosra menjek ezzel kapcsolatban és tényleg, külső-belső tulajdonságok illetve foglalkozás alapján kapjuk meg a névlistát. A furcsa az, hogy egyáltalán nem is hiányoltam a neveket, sokaknak utólag sem tűnik fel, de ez az apró fricska, ez tette fel a habot a süteményre.
Az ablakosok nem jöttek (hétfőn megint várhatom & telefonon fenyegethetem őket), helyette megnéztem két filmet is drog témakörben, ami eddig kimaradt az életemből.
Kamera által homályosan: Animációs, de tetszett. Néha ugyan kicsit elmerültem a kivitelezésben, ez a hátulütője az ilyen
filmeknek, hogy mindig kémlelem a szereplőket, mennyire kidolgozottak,
milyen a háttér, így tovább. Mondjuk elég hamar lelőttem magamnak a poént, annyi baj legyen belőle, azért élveztem az utolsó pillanatig. Többször ugyan nem nézném meg, de már az is haladás, hogy nem szúrták el a végét, sőt!
Betépve: Johnny Depp annyira fantasztikusan csúnya, hogy egyszerűen mindenhogy szépnek látom. Megint egy valóságon alapuló történet, ezért a forgatókönyvet nem lehet szabadon szidni. Azért mégis el kell mondanom, hogy mennyire untam egy idő után a főszereplő vergődését, és különösen utálom, hogyha hisztis nők és álszent barátok szúrják el az ember életét. Pedig így megy ez az összes filmben, sajnos azokban is, amiket az élet ír. Azért nem volt rossz, a végén bevágott arcképtől viszont megijedtem, mert nem számítottam rá, de én köztudottan beszari vagyok.
Eleinte voltak az orvosos sorozatok, és aki bírta a vér látványát, annak egyértelmű volt, hogy felnőve csakis mentőorvos vagy sebész szeretne lenni. Aztán leáldozott Ross doki meg a Harmadik műszak kora, ugyan valamennyire visszatért az orvostudomány a képernyőre House és csapata segítségével, de ez már nem ugyanaz, ők már csak agyalnak, semmi komoly műtétetet nem látunk.
Nade jöttek a rendőrök, nem is annyira a faklumpából kiugráló Lindára gondolok, hanem a helyszínelőkre. Mert az egy misztikus világ, ahol mindent el lehet küldeni analizáltatni és persze a világ összes emberének az ujjlenyomata megtalálható egy nagy számítógépes rendszerben. Egyből jobban fogytak az öltönyök és a napszemüvegek, hiszen ki ne akarna bűnügyi helyszínelő lenni?
Mikor már ez is elérhető közelségbe került, megérkezett az új irányzat: hódítanak az agyturkászok. Nincs is annál csodálatosabb, mint belelátni mások veséjébe, egy szemöldökvonásból megmondani, hogy az illető hazudik-e. Ez viszont már annyira túl van misztifikálva, hogy legalább egy évet ki fog húzni a képernyőn, amíg mindenki beleszeret a villámeszű emberolvasókba.
Nem izgalmas orvosira járni vagy rendőrnek tanulni, de a tanácsadás, vagy valami különleges, megnevezhetetlen munka az már döfi!
